Ötszáz évvel a magyar történelem egyik legsorsfordítóbb eseménye után nagyszabású történelmi emlékhétvégével idézték fel az 1526. augusztus 29-i mohácsi csatát. A 2026. augusztus 28–30. között zajló Mohács 500 programsorozat egyszerre volt kegyeleti megemlékezés, történelmi ismeretterjesztő esemény és a magyar katonai hagyományőrzők egyik legnagyobb közös vállalkozása.
A Szent György Lovagrend Dél-Erdélyi Priorátusa és az Arany Griff Rend is képviseltette magát ezen a nagyszabású Mohács 500 megemlékezésen. A Janus Pannonius Múzeum, a Mohács 500 csatatérkutató csoport által megálmodott hagyományőrző programsorozat főszervezői Bertók Gábor múzeumigazgató és lovag Haramza Márk történész, Baranya vármegyei rendtársunk volt.
Lovagtársunk, Sashalmi-Fekete Tamás, történész, személyes beszámolója az esemény sűrűjéből az alábbiakban olvasható.



„Hadi táborunkat már augusztus 27-én az esti órákban felállítottuk Sátorhely községtől nyugatra, nem messze Majstól, ahol az eredeti csata lezajlott. Pénteken érkezett az a közel 400 hagyományőrző, akik lovon, s gyalogosan vettek részt a megemlékezésen. A török és a magyar táborok elkülönítve épültek fel, lázas előkészületek hangjai töltötték be a száraz tarlóval szabdalt gabonamezőt. A népes lovasbandériumok, tüzérek és a gyalogság különféle csapatnemei között sétálhatott a szerencsés szemlélő. Péntek estére historikus zene, a lovak nyerítései és a páncélok mással össze nem keverhető fémes csengése keveredett a zord tekintetű harcosok beszélgetésébe. Minden készen állt a méltó ünnepre, a vitéz kiállásunk felelevenítésére.
A rendezvény első fele szombaton felemelő pillanatokat tartogatott számunkra és csendes kegyelettel zajlott, hiszen a csatatéren feltárt tömegsírok áldozatairól is megemlékeztünk. A kutatások során azonosított, tíz elhunyt hős harcos csontvázát kisméretű koporsókba helyezték, majd a szombati ünnepség keretében gyászszertartással búcsúztattuk az elhunytakat. A csatában elesettek földi maradványait a szervezők kérésének megfelelően a Börzsöny Nehézgyalogság és a kaposvári Fekete Sereg Lovagrend mellvértes harcosai hordozták vállukon a szertartás során. E megható feladatban vettem részt én is, páncélban a csendes menetet zártam. A püspöki szentelést követően a hősök csontvázát kegyelettel gyászhintóra helyeztük, majd térdet hajtva vártuk annak kigördülését a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyre. A fekete paripák és gyászhintó megjelenése előkelő, ugyanakkor szívbemarkoló látvány volt. Bizony megkönnyeztük e pillanatokat, hiszen 500 évet váratott magára a végtisztesség megadása.



A délután azonban már az izgatott készülődésben telt, hiszen a szombati nap fénypontja maga a csata újrajátszása és megjelenítése volt. A csata forgatagában közel 300 gyalogos és 100 lovas vett részt, amelyből látszik, hogy a magyar katonai hagyományőrzők számára kiemelten fontos volt e tisztelgés. Az összecsapás előtt felsorakoztak a különféle csapatok, először a két vonalban felállított magyar hadrend, végül a török sereg. A megérkező vezérek, Tomori, Perényi, Szapolyai és végül a király alakja lelkesítette a szabályosan felállt seregrészeket. Hangos, háromszoros „Jézus!” kiáltásokkal játszottuk el a bizakodó ősök végóráit. A kezdeti párviadalokat követően – hűen az eredeti történésekhez – támadásba lendült a magyar jobbszárny. A kavargó porban harcoló lovasok támogatására megindult a páncélos gyalogság lándzsaerdeje. Amint fegyelmezett sorokban meneteltek előre, lassan eltűntek a ködnek tetsző porfellegben. Az egyre sűrűsödő, főként török ágyúzás és puskasortűz felgyorsította a történéseket. A II. Lajos királyt játszó dr. Vajda Márk nehézlovas páncélos kardja suhintásával megindított minket is, a második magyar hadrendet. Páncélos gyalogságként csörtettünk előre a többiek megsegítésére. A sorozatos lövések közepette megingott az első hadrend és mi feltöltöttük soraikat. Vállvetve, zárt négyszöget formázva tartottuk arcvonalunkat és lándzsáinkat az előrenyomuló török lovasság felé. A megbeszélt módon aztán elkezdtünk lehanyatlani, s az oszmán gyalogság nagy hulláma betakarta holttesteinket. A haldoklókat játszókat levágták, és végső rohammal maguk alá gyűrték a magyar oldalt játszó alakulatokat. A csatát narráció kísérte, amelynek egyik csúcspontját éppen a lezáró sorok adták.
Az a hangsúlyos mondanivaló, hogy bár sokan meghaltak és ezt a csatát elvesztettük, sőt a Magyar Királyság önállósága is elveszhetett egy időre, de a magyarság megmaradt. A vitézi helytállás, a hazaszeretet és az önfeláldozás példaképévé vált Mohács. Tenni a dolgunkat akkor is, ha hiábavalónak tűnik, hiszen a végkifejletet nem ismerhetjük. Küzdeni akkor is, ha alulmaradhatunk. Mert végső soron az élet egy folyamatos küzdelem.”
Hagyományőrzés mint emlékezet és szolgálat
A Szent György Lovagrend számára a történelmi hagyományok megőrzése nem pusztán külsőségek vagy látványos események felelevenítését jelenti. A hagyományőrzés akkor válik hitelessé, amikor tudás, kutatás, korhű rekonstrukció és a múlt szereplői iránti tisztelet kapcsolódik össze benne. A Mohács 500 emlékhétvége különleges módon egyesítette ezeket az elemeket. A történeti kutatás, a katonai rekonstrukció, az elesettek iránti kegyelet és a közösen megélt hagyományőrző élmény egyetlen eseményben találkozott.
Tamás így zárta érzelmekkel átszőtt beszámolóját: „Köszönjük, hogy ott lehettünk és méltó módon hajthattuk meg fejünket elődeink előtt. Akik látták, nem feledik ezt a hétvégét. Mi hagyományőrzők ugyanezt éreztük, mert libabőrösek lettünk, gyomorba rúgó keserűséget éreztünk, de egyben katartikus, felszabadító élmény volt ez a hétvége. A telihold fényében korabeli katonatáncot lejtő vitézek alakja Kinizsi Pál táncát juttatta eszünkbe. A historikus dallamok erőt sugároztak, az összeölelkező, vagy éppen virtuskodó és birkózó fiatalok látványa pedig jóleső érzéssel vésődött be emlékezetünkbe. Kinek mit hozott elő, mit adott e kivételes pillanat, ki tudja?! De az bizonyos, hogy az évszázadok zivatarában megmaradtunk, kivívtuk szabadságunkat, van hazánk és saját nyelvünkön emlékezünk az ősökre.”
Mohács emlékezete nem csupán egy elveszített csata története. Emlékeztet bennünket a helytállásra, az önfeláldozásra és arra a közösségi erőre is, amelynek köszönhetően történelmünk legsúlyosabb törései után is képesek voltunk megmaradni. Ötszáz év múltán ezért nemcsak a vereségre emlékezünk. Főhajtással tisztelgünk azok előtt, akik ott voltak, harcoltak és életüket adták.
Fotók: Szabó Zoltán, Váradi János (Magyar Történelmi és Műfaji Film Alapítvány), Sashalmi-Fekete Tamás





